Újabb évforduló közeleg. Pár nap múlva négy éve lesz, hogy olyan furcsán elkezdett fájni a fejem..... Gyorsan elszaladtak az évek, és valójában még most sem fogom fel teljesen, mibe is csöppentem egyik percről a másikra. Az életem alapjaiban rengett meg, hiszen egy önálló, mindig izgő-mozgó ember hirtelen olyan gyengévé válik, hogy egy gombot nem tud megnyomni a telefonján, és innen kezdve a doktor bácsik és nénik határozzák meg az életvitelét. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ha már meg kellett "kapnom" ezt a betegséget, olyan emberek kezébe adott, akik mindent megtettek azért, hogy ennyi év után is életben legyek. A háziorvos nénim, aki azonnal beküldött a kórházban, és ezzel ő mentette meg először az életem, a kórházi dolgozók-az intenzíven komoly hírnevet sikerült kivívnom, mert igencsak halálomon voltam hetekig-a tesóm nemrég árulta el, hogy 5% esélyt adtak, hogy én onnan élve kikerülök- és ugye akit túllőnek altatóval, az hetekig az őrületbe kergeti a személyzetet, amiből én persze szinte semmire nem emlékszem:-), a barátaim, akik úgy ápoltak mint egy kisbabát, a kollégáim, és persze legfőképpen a testvérem. Elejében rengeteget tépelődtem azon, milyen bűnöm lehet, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Ezt ma sem tudom, de azt igen, hogy rengeteget tanultam, tapasztaltam. Ha az ember hónapokat tölt kórházban, ott bent is zajlik az élet, és döbbenetes dolgokat láthat a családi, emberi kapcsolatokat illetően. Volt mit tanulnom. Amikor véget ért az első kemoterápiás sorozat, azt mondták, meggyógyultam. Én azért gyanakodva fogadtam a hírt, pláne azután, hogy két év alatt minden hasonló diagnózisú betegtársam meghalt. A kórház pszichológusa nagyon sokat segített feldolgozni ezeket, visszailleszkedni a mindennapokba, és a tesztek szerint igen jol kezeltem ezt az új élethelyzetet. Persze mindig remegő gyomorral mentem vérképre, és képes voltam bármi úton hamarabb megszerezni az eredményt, mint ahogy postán megérkezett volna, csak tudjam, nincs baj. Amikor már én is kezdtem elhinni, hogy vége, kibontottam azt a bizonyos levelet-ekkor olyan jol voltam, h.nyugodt szívvel vártam a postást-és kezdődött minden elölről.....A sterilben is szinte naponta beszélgettem a pszichológussal, és hazakerülve jött el az az idő, amikor hasznát vettem a több hónapos beszélgetéseknek. Ma már nem rettegek,elfogadtam a helyzetet, megtanultam a tudattal élni. Önmagamhoz önző lettem, jó értelemben véve. Sokkal határozottabb, céltudatosabb vagyok az élet minden terén, és a "belsőségek" mellett külsőleg is alaposan megváltoztam. Ez a pozitív hatása ennek a betegségnek. Megtapasztaltam a korlátaimat is. Annyiból szerencsésnek érzem magam, hogy semmi nem látszik rajtam külsőleg (na, jo, azért van egy két-heg és a nyakam is "elvágták" az életben tartásomhoz), de ezek nem befolyásolnak semmiben. Amikor kikerültem az intenzívről, többen mondták, nekem még dolgom van e világban, azért maradtam életben. Csak tudnám, mi dolgom..... Jó ideje érzem, nem biztos, hogy azt kéne csinálnom, amivel most foglalkozom, de vannak ötleteim ezügyben is. Elvesztettem igaznak hitt barátságokat, de kaptam újakat is. És persze van egy csodás tesóm, aki a mai napig aggódik értem, és segít. A munkahely is biztos pont volt eddig az életemben, és remélem, így is marad.

Kontroll: tökéletes vérkép, és egyre erősebb vagyok:-)