őssejt átültetés

Gőzerővel elindul a kivizsgálásom. Az epekövem el kell távolítani, szerencsére 4 kis lyukkal a hasamon megúszom, és állapotomhoz képest jol viselem. Azt azért elmesélném, hogy a kórház, ahol elvégezték a műtétet, borzalmas állapotban van, szerencsére a műtét után megkapom az egyetlen egyágyas szobát, így nem kell "közösségi" wc-t és fürdőt használnom, és a vezeték sem lóg ki a falból, előző éjszakára hazarimánkodom magam, és kora reggel tisztán visszaosonok. A műtétet kétszer elhalasztják, annak ellenére, h. sürgős a dolog, és már kezd elegem lenni a tortúrából. Már kezdem fontolgatni, h. a műtő előtti küszöbre ülök, onnan csak hamarabb bejutok majd. A legjobb "poén" az volt, h. mikor felébredtem az altatásból első szavam a "hánynom kell" volt, tesókám rohant vmi tálért, mire közölték vele a nővérek, h. itt ilyen nincs, azt más célra használják. Tesóm megpróbálja félig magánál lévő nővérével megértetni, h. ne hányjon már mert nincs mibe, de azért adnak neki pár papírszalvétát. Amikor magamhoz térek, kiharcolom a hányáscsillapító szurit:-). Az orvosok nagyon vigyáznak rám, naponta többször megnézik a "zsákomat", mert olyasmi is kijött, aminek nem kellett volna, aztán megoldódik a rejtély, és hazamehetek, illetve szó szerint átesem a másik kórházba, ahol már a tesómmal együtt várnak a kivizsgálás újabb lépéseire. És hogy szép legyen a napom, dél körül hazaérek, beesek az ágyba, majd becsenget egy rendőr néni, hogy tudom,  az utcasarkon ott az a nagy bomba, és távozzak lakásból. Irány tesó, de még aznap este sikeresen visszatelepülök, teljesen kimerülve. Még az epeműtét előtt ellátogatok a szájsebészhez, aki ősszel már sikeresen kivésre bölcsesség fogam, és ezúttal is kitesz magáért, 3 fogam bánja, első körben. Kiderül, hogy a fogaim gyárilag be vannak betonozva, és egészben ki nem jönnének, így rendesen kihímezik a számat. Pár nap múlva nagyon belázasodok, éjszaka visznek be a hematológiára, mert nem tudjuk lehúzni a lázam. Valami fertőzésem van, kimondhatatlan nevű kórokozó, amit állítólag nem kellett volna megkapjak, egy hétig antibiotikum, majd megtiltják, h. az epekő műtét előtt a szájsebész közelébe menjek, nos, ezt nagyon nem bánom:-). Másodszor is elmerészkedek a szájsebészetre, a dr.nő közben szabira megy, de jo lesz nekem a dr. úr is, aki újabb fogamat veri ki, szó szerint értve. Közben nagy örömömre kiderül, h. amit korábban gyökérnek néztek, az nem az:-), így megmenekülök egy újabb műtéttől. A hónap végére kezdem magam mazohistának érezni, minden esetre a sebész kezdetű és végű dolgokat  jó darabig szeretném elkerülni.

Egy hét múlva vissza a kórházba, immár új orvossal kezdődik a harc. Dupla adag kemó, elég jol bírom, leszámítva a szemgondokat, a fertőzést is sikerül megúsznom. Közben elkezdődik a donorkeresés, egyetlen hugom tökéletes donornak bizonyul:-), sírtam, amikor közölte velem az orvos a  vizsgálat eredményét. Számára nem kérdés, hogy vállalja. A doktor nénim szerint az égiek is így akarták, hiszen egy ritkább öröklési típussal bírunk. Június végén megkapom a transzplantációs engedélyt, és megtudom, h. már augusztusban bele fogunk vágni, mert a betegségem újra támadhat... Egyre többet kezdek olvasni a témáról a neten, blogokat keresgélek ebben a témában, tessék, mire jo a biológus diploma:-(. Kiderül, hogy az eddigi albérletem nem megfelelő, ezért másikat keresek, iszonyú szerencsém van, sikerül a kórház közelében találnom, és a tulajdonos sem rémül el tőlem, mikor elmondom, miért örülök bizonyos dolgoknak a lakásban. Végre  komolyan veszik emésztési gondjaim is, és kiderül, epekövem van. Elkezdődik a góckutatás, mindjárt a fogorvosnál kezdek. Ajaj, már ekkor sejtem, hogy itt azért lesznek gondok. Boldogan repülök haza, és elkezdődik a felkészülés.......

 A tavasz számomra a leukémia kiújulását hozta. Természetesen, a legváratlanabb pillanatban derült ki. A genetika eredményt este közölte velem a főorvos-akkor én már tudtam, h. baj  van, mert ahányszor felhívtam, mindig más vizsgálatra hivatkozott-másnap reggel 8-kor már irány a kórház, egy nap haladék sincs. A munkahelyemen babonából nem köszöntem el senkitől, de azért próbáltam rendben hagyni a munkáimat. Annyit mondtam, reggel itt vagyok. Nagyon megértőek voltak, igazából dolgozni már nem tudtam, gondolataim máshol jártak és már közlekedni is alig mertem, mert nagyon figyelmetlen lettem. Tesómmal vettünk néhány pizsit és egyéb kelléket, mondhatni rutinból. A legszörnyűbb az volt, h. nem éreztem magam rosszul, pedig akkor már alig volt immunrendszerem, és trombocitám. Nem úgy mint a betegség kezdetekor. Az orvosom azt mondta, pár hetem lett volna még és ugyanoda jutok.....szép kilátások. Döbbenten tapasztaltam, hogy a hematológiai osztály már nem a régi. Valójában végig nyugtatókkal bírtam ki az első kemot, amihet az is hozzájárult, h. nem tudtam, milyen az állapotom, hol tartok a "visszaesésben". Csak tippeltem, h. mivel joval kisebb dózist kaptam, nem lehet nagy a baj. Sokat gondolkoztam azon, vajon mi a  jobb, ha a beteg tökéletesen tisztában van a betegségével vagy tudatlanul tűri a kezeléseket. Én az előzőhöz tartozom, márcsak azért is, mivel elég sok élettant, sejtbiológiát stb-t tanultunk a fősulin, de azt nem gondoltam volna,  h. biológia diplomámat így fogom kamatoztatni. A kemot jol tűrtem, és a dokim nagy megdöbbenésére, egy hőemelkedést tudtam felmutatni:-), korábban mindig sikerült vmi fertőzést összeszednem, szóval alaposan megdolgoztattam a mikrobiológusokat. Közben a orvosom elmondta, h. csontvelő transzplantációra van szükségem, mivel nekem nem is volna szabad itt lennem, de ha már visszaestem, azt is túl korán... és ha hosszabb távra terveznék, akkor ez az egyetlen megoldás. Ezzel tovább sikerült "javítani" az amúgy is romokban heverő lelki világomon. Elég sok reggelt kezdtem azzal, h. csendben potyogtattam a könnyeimet a kispárnára :-( A főorvos viszont egy light-os kemorol beszélt. Tessék, kedves beteg, döntsd el, mi a jo út a túlélés felé.....Centrális kanülöm betétele is vadul sikerült, egy hihetetlen durva és faragatlan doki révén, aki olyan "ügyes" volt, h. egy hét múlva már csúszott is kifelé, mint később kiderült, kimaradt egy rögzítő elem. Szerencsére sikerült kicserélni, így megúsztam egy újabb kínzást. Közben megmutattam más orvosnak is a leleteimet, és egyértelműen a transzplant mellett voksolt. Döntésemben az is közrejátszott, hogy azok közül, akikkel anno együtt csináltuk végig a kemokat, már senki nincs közöttünk, és bentlétem alatt is sokan távoztak el, köztük korombéli is. Végül úgy döntöttem, h. ha transzplantra van szükségem, a következő kezelésre már nem erre az osztályra jövök vissza. Búcsúzóul még csontvelő, amiből kiderült, h. hatásos volt a kemo, remisszióban vagyok. Megköszöntem az eddigieket, és irány haza:-)

2006 július eleje... valamiért olyan furcsán érzem magam.... hétvége...egyre rosszabbul vagyok, iszonyúan fáj a fejem, dudorok a fejemen, de valahogy olyan más ez a fájdalom......már felkelni is alig tudok....hétfő-kórház, kedd-leukémia, intezív, élet-halál, más világban élek, kemoterápiák, biztatnak, javulok, és VÉGRE otthon! Mindez röpke 8 hónap alatt.

Otthon, ó édes otthon! DE hogyan tovább? Egyáltalán vége? Gyógyulás? Vagy bármelyik nap újra lecsap? 14 hónapig mintaszerű vérkép, jól vagyok, kezdek rátalálni "új" önmagamra, dolgozom, éldegélek. 2008 áprilisában a szokásos kontroll, vérkép, egy kis "csiklandozás"(nyirokcsomók és egyebek), és végre kimondhatom, h. fizikailag helyreálltak a dolgok. Gondoltam én.....de a vérkép mást mutat, a boríték felnyitása után-így kapom meg a vérkép eredményét-másnap reggel már a főorvos küszöbén ülök, Mi TÖRTÉNIK?

A következő napokat senki ne élje át, végül egy hét után kimondja az orvos, visszatért, de nagyon az elején vagyunk még. Megkaptam a választ-újra lecsaphat, bár nem ezt várta "tőlem" az orvos.

Hihetetlen gyorsan elszaladtak az elmúlt hónapok, és igen mozgalmasak voltak. S hogy miért gépelgetek itt? Mert talán mint annyi sorstársamnak, nekem is segítséget jelenthet, ha írok, másrészt az a sok-sok barát, kolléga, ismerős, aki érdeklődik hogylétem felől, nem marad hírek nélkül.

lesz miről írnom.....

Először is megpróbálok "pótolni" , mi is történt április óta.