Kicsit elmaradtam az emlékezéssel, de soha nem késő... azóta elmúltam 1 éves, azaz 365 napos, sőt, már a 400. is eltelt:-) de visszatérve az emlékekhez, TESÓ. Csak így, nagybetűvel, pontosabban ahogy viccesen hívjuk egymást testvír:-). Sokan nem gondolkozunk el a szavak jelentésén, de ezúttal érdemes: test és vér, azaz testvér. Ennél jobb szót nem is lehetne találni arra a kapocsra, ami két testvér között létrejön egy ilyen beavatkozás után. Hugom nem szereti, ha hálálkodom, de még azt sem, ha megemlítem, neki így volt természetes. Tudja ő pontosan, mit adott nekem: egy új életesélyt. Ez a betegség tényleg villámcsapásként érkezett, szombaton még fejfájásra panaszkodom, kedden reggel már közlik a dermesztő tényt: súlyos vérképzési zavar, így humánusabb, amire egyből rávágom, leukémiás vagyok? Igenlő bólogatás....Nem emlékszem, hogy a testvérem sírt volna előttem, később elárulta, hogy csak előttem nem. Egy mozzanatra még nagyon emlékszem: amikor az orvosok kimentek és bejött a tesóm, megkérdeztem tőle: ha csontvelő kell nekem, adsz? Mire azt mondta, persze. Valószínűleg valahol olvashattam ilyesmiről. Szóval, mi már az elején megbeszéltük az "üzletet":-) Amikor kiderült, hogy transzplantáció lesz, azonnal eszembe jutott ez a 2 mondat, és belül éreztem, ő lesz a megmentőm. Próbált óvni, ne éljem bele magam, de amikor megjött a HLA eredmény együtt örültünk:-). Így utólag már látom, hogy miért is jo a "tesós" donor, bizony, sok mellékhatástól megkímélt. Nehéz dolgokon mentünk át az elmúlt években, és már csak nevetünk azon, hogy meg sem ismertem, amikor felébresztettek az altatásból, és amikor közölte, hogy ő a testvérem lenne, határozottan rákérdeztem, és melyik? Mire tovább érdeklődött: miért hány van? Három-feleltem én...... Aztán rá kellett jöjjek, hogy valahogy nem akar a többi tesó előkerülni, de ez az egy mindig ott van az ágyamnál. Nem köszönöm meg, mert ez kevés, de
Mosolygok, mert a Testvérem vagy
és nevetek, mert nem tehetsz ellene semmit!
Nemrég találtam újra rá arra a fórumra, ahol a tesóm próbált sorstársakra lelni. Arra gondoltam, ennek is itt a helye:(a film, amire utal a tesóm Tóth Artin Érintettek című filmje, amely a csontvelőtranszplantációról szól, érdemes megnézni)
Testvéremről alig több mint egy hete derült ki, hogy akut leukémiás... szinte egy fél nap leforgása alatt derült ez ki, és került a László kórház intenzív osztályára lélegeztetőgépre, mivel a leukémia miatt tüdőgyulladás lépett fel nála, és önállóan már nem tudott volna lélegezni...
Miután túlestem az elsó sokkon( szerintem ezzel mindenki így van), próbálom felfogni ezt az egész helyzetet, a hihetetlen gyorsaságával és tarolásával együtt.. és próbálok reményt keresni, amibe lehet kapaszkodni...
csak belepillantottam a filmbe, és amikor az elején megláttam az ismerős zöld kis folyosót, amin minden nap többször megyek keresztül, tudtam, hogy sokat fog nekem segíteni abban, hogy a lehető legjobb módon viselkedjek és érezzek ebben a helyzetben...
Hétfőn volt a mélypont, akkor tényleg azt hittük, elveszítjük, de most nagyon halvány javulás van nála, és ez most kicsit erőt ad nekem, hogy újra bízzunk a felépülésében...
A gondolataidat teljesen átérzem most, és sokat jelentenek most nekem...
Amikor közölték velem a diagnózisát, hát, azt az érzést soha nem fogom elfelejteni...egy fél órát sírtam lennt a parkban, és amikor visszamentem hozzá, ezt mondta:lehet, hogy kopaszon és soványan, de TÚL FOGOM ÉLNI!!!és SOHA nem sírtam előtte(az más dolog hogy az összes éjszakát átzokogom otthon), és most az altatás alatt is beszélek hozzá, hogy nagyon büszke vagyok rá, és nagyon erős, és hamar meggyógyul!
A tesómat hétfőn levették a lélegeztetőgépről, most már önállóan lélegzik, a röntgene is javul, és most először mondták az orvosok, hogy lehet bizakodni, reménykedni... meg hát annyira fiatal még...
A leletei a leukémiával kapcsolatosan nem változtak, a kezelés miatt kevés a fehér-és vörösvérsejtje is, de kapja a vért, vérlemezkét, meg mindent, ami kell...
Tegnap olyan aranyos volt, kivették reggel a gyomorszondát, és fel volt háborodva, hogy egész nap nap kapott enni
Kérdezgeti, hogy mi történt vele, azt még nem sikerült kipuhatolnom, hogy egyáltalán mire emlékszik, mert hallottam olyat is, hogy van, aki az altatás előtti pár napra sem emlékszik...én mindenesetre csak annyit mondtam neki, hogy tüdőgyulladása volt, és most már gyógyul szépen, és lassan kikerül az intenzívről, amire valóban most már nem sokat kell várnunk, ha minden rendben marad...A felnőtt intenzíven van, az orvosok nagyon kedvesek, megtesznek mindet, és meg is tettek, mert mondták, hogy mindent megtettek azért, hogy legyen esélye a gyógyulásra, pedig nagyon kritikus volt a helyzet...a nővérek is nagyon kedvesek, egyet kivéve, akinek a múltkor ajánlottam, hogy talán szakmát téveszett, és WC-s néninek kellett volna ezzel a stílussal mennie... mondtam, hogy nem kell az én lelkemet ápolgatnia, de legalább olyan hangnemben szóljon az emberhez, ami ehhez a helyzethez illő, és nem rámreccsenni, hogy minek járok be napi 2X5 percre az egyetlen tesómhoz...
tesóm 33 éves, soha nem ivott, nem cigizett, és 15 éve vegetáriánus, akut myleoid( remélem, jól írom ) leukémiája van, amiből kifolyólag kapta ugye a tüdögyulladást, amin úgy néz ki túl van...
sajnos, nekünk már szinte mindenki meghalt, aki közeli hozzátartozó, érdekes módon SENKINEK nem volt a családban daganatos betegsége, édesanyánk vidéken lakik, most fennt volt egy hétig, és majd holnap jön megint vissza Pestre..szóval én vagyok neki az jelenleg, aki be tudok hozzá járni minden nap, szerencsére nagyon megértőek a főnökömék, és 3-kor el tudok menni, és rohanok be hozzá 4 órára minden nap...a barátai is járnak be hozzá, de csak velem tudnak bejönni, mert úgy szólóban nem engednek be senkit...a kemoterápiáról még nem tudunk semmit, most annak örülünk, hogy a tüdögyulladása, ami miatt életveszélyben volt, helyrejött..de szerintem a Lászlóban fogják kezelni, mert ott van egy haematológiai osztály is.. a transzplantáció még egy kicsit távolinak tűnik, mert ahhoz is egy relative stabil állapotban kell, hogy legyen, bárcsak már ott tartanánk...
Érdekes, olvastam, hogy a kemoterápiás betegek milyen sokként élik meg azt, hogy kihullik a hajuk...nekem, látva, amin a tesóm az elmúlt 2 hétben keresztülment,és ahogy küzdött, hogy velünk maradhasson, szinte semmit nem számit ez a dolog..
most már túl vagyok úgymond az első sokkon, (ez két hétbe tellett nekem feldolgozni), és nagyon nagyon BÍZOM a gyógyulásában..de szerintem ezt másképpen nem is lehet csinálni, és tényleg igaz az, ahol szeretet van, ott remény is....
